Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részlet #1

2008.06.23

A sötét házak között botorkálva beletelt egy fertályórába is, mire megtaláltuk a fogadót. Időben, mert signor Franzoni – kezében egy hatalmas kulcscsomóval – éppen lábujjhegyen osont ki a kapun. Ottavio úr egy szempillantás alatt előtte termett.

- Buona sera, signor mercante. Csak nem a matrózaihoz indul ebben a sötét éjszakában?

Nem igazán értettem ekkor még, miért kellene a kereskedőnek a hajójához eljutnia a rengeteg kulccsal. Igaz, gondolkozni sem volt időm rajta, mert Ottavio felemelte köpenyénél fogva a rémült velenceit, s úgy a fogadó falához vágta, hogy a csattanást talán még a szomszéd utcában is hallották. A fogadós, remegő kezében pislákoló gyertyalánggal, kidugta busafejét az egyik nyomorúságos kis ablakon:

-          Valami baj van, uram?

-          Semmi komoly – felelt szárazon Ottavio – Ez a derék kalmár meghívott engem és a segédemet egy kis éjszakai beszélgetésre a lakosztályába.

Ezzel felsegítette a földről a nyöszörgő Franzonit, s betuszkolta maga előtt a fogadóba. Sóhajtottam egy mélyet, s utánuk mentem.

 

 

XXV

 

Franzoni szállása egyáltalán nem hasonlított még egy átutazó kereskedő lakához sem. Gyanúsan nagy volt a rend, mindössze egy durván ácsolt kis asztalon hevert néhány apró zsák, mellette kötél, gyertyák, a földön pedig egy szennyes ing. Ottavio durván lelökte a kistermetű férfit az egyik szalmazsákra, ő maga pedig egy lócára ült. Várt egy keveset, amíg a szerencsétlen emberbe visszatért kissé az élet, majd nekem is helyet mutatott a szoba másik végében elhelyezett méretes hordó tetején.

„Vendéglátónk” megpróbált udvariasnak látszani, nagy nehezen feltápászkodott, s megkérdezte:

-          Megtisztelhetem Önöket saját boromból? – mutatott reszketegen alkalmi ülőalkalmatosságomra.

-          Ne fáradjon, barátom. A rhódoszi nedűk megfelelő tartósítás nélkül hamar zamatukat vesztik.

-          Ez nem igaz! Tanúsíthatom, hogy saját falumban is… - hirtelen megnyúlt az arca, majd nagyot káromkodva kezeibe temette.

Ottavio arcán a gyertyafénynél is jól látható, elégedett mosoly mutatkozott. Egy darabig csendesen nézte, ahogyan az újabb viaszcsepp hull a földre, majd halkan nekiszegezte a kérdést a kereskedőnek:

-          Ki maga valójában, és mit keres a szigeten?

Franzoni nyelt egyet, s kisvártatva makogta:

-          A nevem…Guido Franzoni…velencei kereskedő vagyok, bort hoztam Nápolyból…

-          HAZUDSZ! – Ottavio akkorát üvöltött, hogy majdnem leestem a hordó tetejéről. Franzoni behúzta a nyakát, de azért folytatta:

-          A hajó…a hajómmal érkeztem, szabályos kikötési engedéllyel…A rakomány között rabszolgák is vannak, Sir Cecil is tanúsította…

Mesterem nagy levegőt vett, majd megvakarta üstökét. Kissé megnyugodtam, mert azt reméltem, talán most már csillapodott dühe. A hangja valóban csendesebb volt, de a szeme szikrákat szórt.

-          Azok nem rabszolgák. Ne áltassuk egymást. Mint ahogy elárultad magadról, hogy nem vagy velencei.

Egyik meglepetésből a másikba estem. Honnan veszi ezt Ottavio? Hiszen ő maga is ott volt, amikor Sir Cecil, Maurice, Juan és a többiek szemügyre vették a hajót.

-          Furcsa egy szerzet vagy, Franzoni. Az olaszt jobban beszéled, mint a dózse, de szórakozottságból idegen pénzt nyomsz az itteniek markába, s éjszaka, miközben kísértetesdit játszol a kulcsaiddal, a rabszolgáid hajnalhasadtáig dorbézolnak a hajód tetején. Ezt bármelyik melibeti lakos tanúsítja.

Franzoni megremegett.

-          Uram, ez lehetetlen…a foglyok lehet, hogy hangosak egy kicsit, de…

-          Ez a fiú is bizonyíthatja, miként énekeltek, táncoltak részegen az állítólagos rabszolgák a fedélzeten. Mondd csak, Enric, szerinted milyen nyelven folyt ez az istentelen dalolás, amit hallottunk?

Elszégyelltem magam. Íme, megint egy részlet, amire nem figyeltem. Ottavio ismét rám fog pirítani. Kénytelen voltam a józan eszemre támaszkodni:

-          Nem tudom. Talán valami ismeretlen, távoli nyelven.

Elcsuklott a hangom, s vártam a jogos szemrehányást. A válasz azonban kellemesen meglepett:

-          Helyesen feleltél. Látod, te szerencsétlen? A segédem nem tudja, mert nem ismeri azt a nyelvet. Magam sem tudnám a választ, ha nem hallottam volna egy adriai portyánk alkalmával, hogy a dinári hegyek közelében élők beszélnek így. Pontosan ezen a nyelven társalogtak a török kémek, akiket a partok közelében elfogtunk.

Ottavio hanghordozása egyre fenyegetőbbé vált, Franzoni pedig ösztönösen egyre hátrébb csúszott a szalmán, mint aki előre fél egy esetleges második ütéstől.

-          Nem, barátom. Azok nem török rabszolgák. Pontosabban tudnak törökül, de azok a te matrózaid. A tiszteletreméltó Sir Cecilnek nem tűnt fel, hogy egy ekkora hajóról hova tűnhetett el a sok tengerész. Nem látta itt őket senki, amióta csak a szigetre tetted a lábad. Hallani azonban többen hallották őket, még ha azt is hitték, hogy nem ők azok. A hajó legénységét láttuk rabláncra kötve, Maurice-nak fel is tűnt, milyen egészségesek, még a bilincs alatt sem üszkösödött el semelyik tagjuk. Hogy ne áruljanak el téged, nappal lenn tartod őket a raktérben, mintha rabszolgák lennének, éjjel azonban kiszöksz hozzájuk, s e kulcsokkal kiengeded őket. A derék matrózok ekkor esznek–isznak, kimulatják magukat, majd amint pirkad, visszatérnek a láncokhoz, te bezárod őket, s ők várják a következő éjszakát, s gondolom persze, az egész átkozott küldetés végét, amikor láncaiktól és patkány életvitelüktől megszabadulnak a nyílt tengeren.

A kis ember ekkor felkelt vackáról és csikorgó hangon vetette oda Ottaviónak:

-          Légy átkozott, nyomorult János–lovag, a barátaiddal együtt. Sosem tudtad meg volna az igazat, ha tegnap este nem mentem volna a hajóhoz egy kicsivel hamarabb. Szent célom fedve marad előtted, rátok és eretnek pápátokra pedig hamarosan lesújt az Úr a magasból!

-          Fenyegetsz minket, te nyomorult kalmár? Azt hiszed, nem tudjuk, hogy mikor kell felkészülnünk portyázó török hajókra? – Ottavio lassan felemelkedett, amire Franzoni ijedten leült. Szinte alig hallhatóan lehelte az ablakon át bekéredzkedő hűvös éjszakába:

-          Nem tudsz te semmit, mi készül ellenetek…akkor nem velem foglalkoznál…

-          Majd foglalkozik veled a mi Csuklyás barátunk! – süvöltötte Ottavio.

A rém említésére Franzoni megremegett.

- Mit tudsz te a Sötét Alak szándékairól?

- Nálad valószínűleg többet. Nem tudom, mit akarsz tőlünk, s miért jöttél ide. Azt sem, hogyan találkoztál azzal a pokolravalóval. Csak azt sejtem, hogy valami sátáni alkut kötöttél vele. Minden egyes emberhalálnál feltűnsz, mintha keresnéd a vele való találkozást. Tán ezt is tagadod?

A kereskedő nem válaszolt.

- Egyértelmű, hogy a Csuklyás akar valamit a templomból. Ennek elvitelére a te hajód ideális megoldásnak tűnik.

- Nem tudja, hogy ki vagyok valójában! Neki csak a hajó kell! – kiáltotta Franzoni.

- Tévedsz, barátom. Akivel lepaktáltál, az egy ördögi szörnyeteg. Nem kell, hogy okos legyen – ha egyszer is hallotta matrózaid lármás énekét, s csak annyi nyelvérzéke van, mint ennek a fiúnak itt, a hordón, könnyűszerrel rájön, hogy nem Velencébe tartasz, hanem talán vissza szülőföldedre, Rhódoszra, a pogány által leigázott országok egyikébe vagy a tengerszorosok vidékére, s már nem lesz rád szüksége. Akkor pedig hitvány életed semmit sem ér többé.

Franzoni megtörölte verejtékező homlokát keze fejével. Egész testében remegett, arcát szinte eltorzította a halálfélelem. Gyötrődését látva Ottavio odalépett mellé és megszorította úgy a karját, hogy a másik feljajdult:

-          Most pedig mondd el, ki vagy és mit akarsz, s akkor talán még megmenthetem nyavalyás lelkedet. Ha nem beszélsz, biztos lehetsz benne, hogy a Csuklyás adja fel neked az utolsó kenetet.

-          Jól van, rendben, elmondok mindent, csak engedd el a karom!...

-          Akkor előbb halljuk, hogy mi volt az ár! Mit ígért neked a Csuklyás a szállításért cserébe? Miért vagy itt a szigeten?

-          Amiért jöttem…ami…nekem kell…

-          Halljuk, ki vele!

Franzoni habozott egy pillanatig, majd kibökte:

-          A Filermói Miasszonyunk.

Azt hittem, lefordulok a hordó tetejéről ijedtemben. Rettegve vetettem magamra a kereszteket még a gondolattól is, hogy a János–lovagok ősi kegyképét ez a sötétlelkű Charon elfogadta volna viteldíjként. Ez több, mint szentségtörés. Tétován Ottavióra tekintettem, aki hirtelen ellökte magától Franzoni karját, mintha viperát markolt volna. Az ócska deszkaajtó felé fordult, érthetetlen szavakat mormolva. Pár percig állt így, majd elborult arccal megfordult, levetette magát a lócára, s intett a nyomorultnak, hogy folytassa.

 

 

XXVI

 

A kereskedő lassan belefogott:

- Az igazi nevem Gonso Ravarik. Anyám valóban rhódoszi, apám velencei kereskedő volt, aki végül letelepedett Rhódoszon, amikor a lovagok még a szigeten éltek. Sokfelé megfordult a világban, kereskedett mindenféle népekkel. Halálos ágyán adta át nekem a titkot, hogy a szultán serege Rhódosz ellen készül. Ekkor én elhagytam a szigetet, de amikor a törökök berendezkedtek, visszatértem. Ekkor hallottam a falusiaktól, hogy a csodatévő Mária–kép, amely a lovagokat védelmezte, az egyik hajón volt, amivel a nagymester megmaradt embereivel elhajózott. Idővel magam is kereskedni kezdtem. Megfordultam a Szávától délre, de a Duna alsó folyásánál is, ahol vizét elnyeli a tenger a szorosokon túl. Éveken át ezt a vidéket jártam, innen vettem feleséget, majd délen, Thesszália pogány templomromjai közt bujkáló vándorpapok térítettek meg az igazi krisztusi hitre, amelynek székhelyét több mint száz esztendeje a pogányok megszentségtelenítették.

Ottavio ajka megremegett, de ezúttal úrrá tudott lenni felindultságán.

-          Ők mondták, hogy az a kép az Istenanyáról felbecsülhetetlen ereklye…és népüknél van a helye. Ekkor elhatároztam, hogy ha van rá mód, megszerzem, s visszahozom közénk, akikre nem süt le a Mindenható áldást adó napja, csak az átkozott holdsarló látja gyötrődésünket, népünk szenvedését…de hát mit is tudsz, te, lovag, meg a rended erről…

Ottavio nem bírta tovább, hanem megragadta a kereskedőt, s irgalmatlanul elkezdte rázni.

-          Az a szentkép a mi Útmutató Anyánk, te arcátlan semmirekellő! Azon a rémes éjszakán, amikor az előző nagymester elhagyta Rhódoszt, s mi kilenc év bolyongás után, testben és lélekben megsebezve, pestisesekkel megrakodva idekerültünk erre a nyomorult szigetre Károly őfelsége akaratából, egyetlen reményünk volt, hogy a Boldogságos Szent Szűz és Keresztelő János megtartott minket a Jézus Úr iránti hitben! Te pedig e gonosztevő segítéséért cserébe nem átallottad volna e szent arcmást szentségtörő kézzel elvinni valamelyik pogány uralom alatti keleti kolostorba potom összegért?!

Féltem, hogy mesterem kárt tesz a férfiban, de szerencsére elengedte, s a kereskedő fölé hajolva mennydörögte:

-          Féld az Úr szándékát, nyomorult! Nem látod meg soha az igazak országának fényét a görögök egyházában sem, ha ezzel az aljassággal lelkeden térsz meg az Úr ítélőszéke elé.

Ez végképp megtörte Franzoni–Ravarikot. Csüggedten hullott Ottavio lábai elé, s apró kezeit kérlelve emelte a messzi magas felé, ahonnan mesterem szavait hallotta:

-          Légy irgalmas hozzám, lovag! Mentsd meg nyomorult fejemet attól az őrülttől, szabadíts meg innen, s esküszöm, nem látsz többet! Kolostorba vonulva vezekelek bűnömért, csak segíts elhagynom Melibeti földjét!

Ottavio hirtelen felém fordult:

-          Enric! Most azonnal, az éj leple alatt elmész Joseph atyáért. Felkelted, idekíséred, majd neki kiönti bűnös lelkét ez az ördög. Amíg folyik a gyónás, fogod ezeket a kulcsokat, felkelted Massimót, elmentek a kikötőbe, s még az éj leple alatt elbocsátjátok azt az átkozott hajót.

-          De…

-          Ne ellenkezz, Sir Cecilnek meg Jean-Pierre-nek majd én tartom a hátamat. Te pedig, te akasztófáravaló, írsz egy bűnvalló levelet mindarról, amit itt elmondtál, s mindent beleírsz, amit erről a Csuklyásról megtudtál. Máris kezdj hozzá, amíg az atya megérkezik. Ha elkészülsz vele időben, még napfelkelte előtt hagyd el Birgut észak felé. Kelj át Gozóra a vizen, ne félj semmit, csak említsd meg a nevemet a révésznek.

Mielőtt a leleplezett kereskedő hálás szavait fogadhatta volna Ottavio, vettem magamnak a bátorságot, félrevontam, s megkérdeztem tőle:

-          Biztos, hogy nem csal meg minket? Mi lesz, ha elszökik, s hamisságot vall a papiroson?

Ottavio rászegezte tekintetét az ekkor már az asztal sarkánál kuporgó, s lúdtollát hegyező kereskedőre.

-          Egészen biztosan nem fog. Ha ezek után megcselekszi, utána megyek, kitépem a hazug nyelvét, s bezáratom Birgu legsötétebb tömlöcébe. Akkor már bánni fogja, hogy a Csuklyás nem találta meg előttem.

Ezzel sarkon fordult, s nagy sebbel–lobbal elhagyta a fogadót. Gyorsan én is dologhoz láttam. Nem csak attól tartottam, hogy Massimo urat nehéz lesz felkelteni, s elillant álma utáni dühét féken tartani, hanem féltem, hogy még a hajó távozása után is hosszú lesz számomra az éjszaka. Ekkor még nem is sejtettem, mennyire.

 

 

XXVII

 

Massimo szállása felé szaladva még az is átfutott a gondolataimban, mi lesz, ha az itáliaiak priorját valami tiltott és illetlen tevékenység közepette találom. Akkor még dühösebb lesz, ha ugyan be nem töri a fejem, amiért Ottavio látszólag értelmetlen parancsával zavarom. Az életvidám, nagyhangú lovagot sokkal jobban kedveltem, mint a korban hozzám közelebb álló, szótlan Juant. Bátorságát egyszer sem vontam kétségbe, de biztosra vettem, hogy ő az, akinek meglehetősen sokszor van égető szüksége Joseph atya szelíd feddéseire és feloldozására. Ekkor szerencsére megérkeztem az itáliaiak laktanyájához, s az őrt félrelökve berontottam Massimóhoz. Hála Istennek, eddig a percig a prior békésén szendergett durva fekhelyén. A kikötő felé rohanva elmagyaráztam neki a helyzetet, amit meglepően gyorsan felfogott, majd kiragadta kezemből a kulcsokat, s továbbküldött a templom felé, Joseph atyához. A páter gyorsan felvette saruját, s már sietett is a fogadóba. Nem kísértem el, hanem a kikötő felé futottam. Massimo gyors intézkedésének köszönhetően a kábult tengerészek már éppen a horgonyt szedték fel. Ottavio majdnem velem egyszerre érkezett meg a partra.

-          Engedély rendben, kapitány úr? – kérdezte tőle Massimo némi malíciával hangjában.

-          Fogjuk rá – válaszolta kelletlenül mesterem – Jean-Pierre-t találtam meg hamarabb, természetesen azonnal riadóztatta valamennyi emberét, fegyveresen vonulnak a fogadóhoz.

-          Akkor ennyit a gyors, feltűnés nélküli akcióról.

-          Nem bánom a dolgot most az egyszer. Tulajdonképpen hiba volt őrizet nélkül otthagyni azt a nyomorultat. Abban bízom, hogy Joseph páter nem tévedt el a házak között. Remélem, hamar végeznek, s akkor elkísérem a kalmárt Enrickel a révig.

-          Attól félek, erre már nem lesz szükség – szólalt meg egy letört, rekedtes hang a hátunk mögött. Joseph atya volt az, hosszú ingben, csapzottan, kipirultan. Ahogy fáradtan botorkálva kilépett a lassan útnak induló hajót figyelő társaság mellé, a holdfény rávilágított ruhájának alsó szegélyére, amelyről még mindig csöpögött a vér sarujára. Ottavio és Massimo szó nélkül rohanni kezdett a fogadó felé, én pedig torkomban dobogó szívvel próbáltam némileg lemaradva tartani velük a lépést Joseph atyával, aki a nyakában lógó keresztet kezébe véve, mint valami új Kapisztrán vagy Sienai Bernardin, szaladt mögöttem, nyomában a felriadt falusiak egyre népesebb tömegével.

 

 

XXVIII

 

A páterből és a hangosan kiáltozó lakosokből, őrökből álló kis csapat élén minden erőmet megfeszítve, alig valamivel Massimo és Ottavio után értem a helyszínre. A fogadó körül mindenhol fáklyák égtek, az épület mellett félkörben a francia langue katonái álltak álmosan, értetlenül.

 - Mi történt? – kérdezte Ottavio feldúltan a kaput Cerberusként őrző Jean-Pierre-t.

Mielőtt a prior válaszolhatott volna, a busafejű fogadós – népes családjától és a többi, kiparancsolt vendégtől közrefogva – odaférkőzött Massimo mellé.

-          A páter felkeltett, hogy vezessem oda a velencei kereskedőhöz – rebegte megilletődötten – az ajtó be volt zárva, így felfeszítettük ketten, és…

A mondatot már nem tudta befejezni, mert ekkor az atya és a három prior kíséretében már benn voltunk Ravarik szobája előtt.

-          Fáklyákat ide – harsogott Jean-Pierre ellentmondást nem tűrő hangon.

Az egyre világosodó ég alja vészjóslóan vöröslött az ablakon keresztül. A felforgatott szoba lakója azonban már nem láthatta az új nap kezdetét: kezeit széjjeltárva, üveges szemmel feküdt a roskatag, felborított asztal és a szalmazsák között, homlokában egy hatalmas nyílvesszővel. A karddal összekaszabolt testből patakokban folyt a vér.

A szűk bejáraton eközben átpréselte magát a fogadós, mögötte pedig egy nálam nem túl sok évvel idősebb, pelyhedző állú, fiatal katona. Mindketten tátott szájjal bámultak a borzalmas tett emlékeztetőire. 

- Istenem, segíts – kiáltott fel hirtelen a testes kocsmáros – Szent Pál legyen hozzánk irgalmas, aki… - a fohászt már nem tudta befejezni, mert száját maga elé kapva öklendezni kezdett.

Közülünk természetesen Jean-Pierre nyerte vissza lélekjelenlétét, s rászólt a még mindig földbe gyökerezett lábbal álló fiatal tisztre:

-          Anselme!

-          Parancsára, monsieur.

-          Vezesse ki innen ezt az embert, s küldjék el a bámészkodókat ne csak a ház elől, de még az utcából is. Ketten–ketten őrzik a két végét, amíg nem végeztünk, megértette?

-          Igen, monsieur.

-          Továbbá elmegy másodmagával az ispotályhoz, monsieur Herberthez, s legalább három szanitécet hoznak ide vissza. S lenne itt még valami, Anselme.

A prior szigorú arccal ránézett a katonára.

-          Ha az itt benn tartózkodókon kívül még valaki megtudja, hogy ez a szegény ördög nyilat kapott a fejébe, ráadásul még össze is vagdalták holtában, maga lesz az auberge éjjeli kapuőre egészen Szent Mihály napjáig. Világos?

-          Igenis, monsieur. Senki sem fogja megtudni – válaszolt megilletődve Anselme.

-          Rendben, távozhat.

Nem tudom pontosan, Jean-Pierre csak hagyta, hogy magunk ébredjünk fel a kábulatból, vagy csak megvárta, amíg a katonák az egyre halkabban méltatlankodó sokadalmat kiterelik a fogadó előtti utcából. Mindenesetre csak a lárma csitultával közelített Ottavióhoz és Massimóhoz. Orrcimpái megremegtek, magas homlokát pedig összeráncolta, ebből sejtettem, hogy ismét egy nem mindennapi prédikáció következik. Nem is kellett csalódnom, a prior pulykavörös képpel Ottavióhoz lépett, s torkaszakadtából üvölteni kezdett.

-          Mégis mit képzel magáról testvérem, signor Ottavio? Fellármáz az éj kellős közepén azzal, hogy megtalálta az ördögi rejtély legfőbb tanúját, kirángat az auberge-ből erre a koszos utcára, én riadóztatom a katonákat, majd minden, amit találunk, ez a fejbe lőtt, ördöngős kereskedő? Milyen hajókról, titkos megállapodásról hadovál itt, amikor az a nyomorult csuklyás gazember megint előttünk csapott le? Ezért most ki fog felelni a nagykeresztek előtt, mi? Tudja, micsoda diplomáciai botrány lesz ebből Velencével? Mondja meg, signor Massimo, kellett ez nekünk?

-          Ez az ember úgy volt velencei, ahogy maga török kádi, Jean-Pierre – torkollta le a maga sajátságos stílusában Massimo – Ha lenne szíves befejezni a lamentálást, talán többet is megtudnánk az esetről.

-          Franzoni átvert mindenkit, akivel csak érintkezett a szigeten, Sir Ceciltől kezdve a fogadó tulajdonosáig bezárólag – csattant fel Ottavio – Most pedig hallgasson végre meg, prior testvér.

Ekkor mesterem elmondott mindent Jean-Pierre úrnak, amit kiszedtünk Ravarikból, azt az apró, de el nem hanyagolható tényt kivéve, hogy a kereskedő szemet vetett – még belegondolni is borzalmas – a Filermói Boldogasszonyra. Ettől függetlenül a francia prior folyamatosan hányta magára a keresztet, ami engem rendkívül szórakoztatott, mígnem Massimo egy feddő tekintettel rendre nem utasított, kifejezve azt, hogy mások borzadásán akkor sem illendő szórakozni, ha az illető a csuklyát viselő gyilkost leszámítva a sziget nyilvánvalóan legkellemetlenebb embere. 

-          Ezt nem ússzuk meg szárazon – mondta Jean-Pierre csüggedten – ez az istentelen alak a maradék tekintélyünket is eljátssza a szigetlakók előtt. Az lesz a leghelyesebb, ha állandó őrséget állítunk a templomok, kápolnák és a fontosabb épületek előtt.

-          Nem tudom, hogy ez lenne-e a legjobb megoldás – gondolkozott hangosan Ottavio – inkább el kellene altatni a gyilkos figyelmét, s rajtaütni egy alkalmas pillanatban.

-          A jelenlegi helyzetben, azt hiszem, igaza van a prior úrnak – állt Joseph atya Jean-Pierre mellé – Legalább a birgui templomunkhoz kellenének őrök.

-          Rendben van – mondta beleegyezően Ottavio – közvetítse a nagymester őeminenciája felé a javaslatot.

-          Signor Ottavio, továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy rendkívüli megbízottként tovább vezesse a vizsgálatot ebben az egyre kényesebbé váló ügyben? – kérdezte felsőbbségesen Jean-Pierre.

Ottaviónak megkeményedtek a vonásai.

-          Attól tartok, hogy Jean-Pierre prior úr eredménytelen vállalkozásait tekintve kénytelen vagyok, hacsak nem áll ellentétben érdekeivel, hogy a csuklyás gyilkos lelepleződjön.

-          Ám legyen, Ottavio. De figyelmeztetem, hogy De La Vallette őeminenciája és környezete kezdi elveszteni a türelmét. Nagy szerencséje, hogy én közben tudok járni érdekében őeminenciájánál, most is megteszem. De vegye tudomásul, hogy továbbra is a nyomában leszek, s ha még egyszer hibázik, nem kerülheti el a felelősségre vonást a Nagytanácsban.

Jean-Pierre ezt követően köszönés nélkül sarkon fordult és távozott, olyan indulattal, hogy majdnem fellökte az egyik szanitécet, aki éppen a bejáratnál várakozott.

-          Testvérek, várjanak még egy kicsit – kérte Joseph atya, majd kiment, hogy röviden tájékoztassa az ispotályból érkezetteket a teendőkről.

Ottavio kissé zavartan körbenézett.

-          Lássuk, hagyott-e valami üzenetet ez a szerencsétlen, amit mi nem vettünk még észre.

-          Üzenetet? – vakarta a fejét Massimo – már megbocsáss bárdolatlanságomért, testvér, de ha egyikőtök itt maradt volna vele, most nem kellene nyomok után kutatnod.

„Akkor lehet, hogy nem egy, hanem két halott lenne a fogadóban”, tettem hozzá magamban. Azt hiszem, Ottavio valami hasonlóra gondolhatott, mert hűvösen ránézett a Herkules termetű olasz priorra, s közölte:

-          Tanácsokat mindig utólag a legkönnyebb adni, amico. Távozhat, prior úr, ma éjszakai nyugodalmát többet biztosan nem zavarom meg.

Massimo dörmögve vállat vont, s elment.

-          Mégis mit keresünk, uram? – kérdeztem tanácstalanul.

-          Valamit, amivel Ravarik földi élete utolsó pillanataiban könnyíthetett bűnös lelkén. A gyilkos még azelőtt lepte meg, hogy feloldozást nyerhetett volna. Imádkozz érte, Enric, hogy elkerülje az örök kárhozatot.

-          Imádkozni fogok, uram.

-          Rendben, akkor nézzünk körül alaposan…vigyázz, rá ne lépj a szerencsétlenre…itt kuporgott az asztal mellett, amikor a csuklyás rajta ütött.

-          Most is a számszeríját használta?

-          A kilőtt nyílból kiindulva igen. A fogadós és Joseph atya azt állították, hogy az ajtót eltorlaszolta belülről, gondolom, elé húzta ezt a méretes hordót, amin este kuporogtál. Ez pontosan elég volt ahhoz, hogy ne tudják kintről benyomni az ócska ajtót.

-          A másik kezében pedig ott volt a számszeríj…

-          Igen, s ekkor Ravarik már tudta, hogy sorsa megpecsételődött, mert a szűk ablakon nem fért volna ki, a fal kiütésére pedig nem maradt ideje… Azt a pár idegtépő másodpercet, amíg a csuklyás eltorlaszolta az ajtót, s felhúzta a számszeríjat, két dologra használhatta fel egy rövid fohász elrebegésén túl. Elkezdhetett könyörögni vagy torkaszakadtából üvölteni, amit lehet, hogy meghallanak, de az eredmény szempontjából jelentősége már nincs. Mi több, esetleg a segítségére sietőt a Csuklyás, aki annál a saroknál, a vályogot kiütve csusszant ki, a helyszínen agyonlövi. Remélhetőleg ennél több esze volt a néhai Ravariknak, s hagyott valami jelet nekünk.

-          A gyilkosról?

-          Nem, feltehetően a Csuklyás arcát ő sem ismerte. De sok mindenről beszélt az éjszaka folyamán. Talán egy apró részlet, a most még rejtőzködő valóság egy kis darabja…

Ottavio tekintete hirtelen a halott ujjaira vetődött. Ravarik jobbjának ujjbegyei tintától sötétlettek. Mesterem az asztalhoz ugrott, s a szétszórt holmik között kutatva maszatos, gyűrött papírt emelt fel óvatosan. Elsötétült képpel szemlélte a kereskedő öt ujjával rajzolt ábrát, amelyet élete utolsó pillanatában a papírra kent, s ami elkerülte a feldühödött csuklyás figyelmét.

-          Lehet, hogy mégis a purgatóriumba vezetett útja. Fogd e papírt, Enric, s emlékezz erre a pillanatra sokáig, mert lehet, hogy az Úr más utat jelölt ki e sziget lakói és Rendünk közös végzetének.

A lapon nem nagyon láttam értelmes ábrát. Valami görbe dolog és egy rojtos szélű paca volt rajta. Nem mertem bevallani, hogy nem értettem meg az üzenetet, ezért inkább óvatosan megkérdeztem mesteremet:

-          Ez azt jelenti, hogy az Úr akaratából megleljük a csuklyás gyilkost?

-          Nem, Enric – mondta Ottavio elfúló hangon – ez azt jelenti, hogy a csuklyás egy olyan hadi információ birtokába juttatta ezt a nyomorultat, amit minden egyébnél fontosabbnak látott közölni velünk utolsó perceiben. Egy olyan titkot, amiről csak remélem, s imádkozom érte, hogy a nagymester őeminenciája kémei már ismernek.

-          Akkor nem tudjuk meg a titokzatos gonosztevő rejtélyének kulcsát?

-          De lehet…csak éppen…nem biztos, hogy lesz még akkor élő ember…Melibeti szigetén…talán már mi sem…

Eléggé megütődve nézhettem mesteremre, mert Ottavio ekkor kivette a kezemből a papírdarabot, s elfordítva adta vissza. Igaza volt, mert a mai napig nem felejtettem el azt a szívszaggató, kínzó fájdalommal eszméltető pillanatot, amikor rájöttem a rettenetes tintaábra megoldására. Ravarik lapja Melibeti szigetének kontúrjait ábrázolta ügyetlen, de kivehető módon – rajta egy hatalmas félholddal.

Kép