Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VIK Iskola 12. G (3.)

2009.12.31

A portré fejlődése a 16. században

(a velencei reneszánsz és a manierizmus)

 

Az itáliai reneszánsz északon, a dózsék irányította Velencei Köztársaságban még mindig virágzott a 16. században. A legjelesebb művészek (a három Bellini, Giorgione, Tiziano stb.) mitológiai jelenetek mellett előszeretettel örökítették meg városállamuk díszes ünnepeit, felvonulásait, de a várost vezető dózsék, előkelők arcképeit is - ezekből a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteménye is színvonalas darabokkal rendelkezik.

Mivel a félévben tematikus rendben haladtunk, a "tengerből" egy "kanálnyit" merítve kiemeltük TIZIANO VECELLIO (1488 körül - Kép 1576) egyik alkotását, ez V. KÁROLY LOVAS PORTRÉJA (1548-ban készült el, s a madridi Pradóban tekinthető meg). A spanyol uralkodót és német-római császárt, akinek "soha nem nyugodott le birodalmában a Nap", lovon ülve, fegyverzetben, a mühlbergi csata előtt ábrázolta Tiziano. A kép színvilágát egyértelműen a sötét mén és a Tizianóra egyébként kifejezetten jellemző vöröses árnyalatok uralják. Az uralkodó előreszegezett lándzsája szinte "ketté is vágja" horizontálisan a képet, lendületet biztosítva a kompozíciónak. A lovas ábrázolás (elsősorban Marcus Aurelius császár római lovas szobrára utalva) és a csillogó, de a 16. században már kissé elavult páncélzat egy római hadvezért vagy császárt juttathat eszünkbe a képről.

A lovas portré a festészetben, de a szobrászatban is a nagy törtnelmi személyek (uralkodók, hadvezérek stb.) kedvelt műfaja lesz még a 19. században is, noha - ahogyan a Goya-filmen láttuk - a művészek általában a magas szerkezetekre ültetett modellek "alá festették" utólag a lovat.

 

A 16. század Itália egyéb részein a manierizmusé és az induló barokké. A manierizmus (nagyjából 1530 és 1600 között) egy átmeneti stílusirányzat a reneszánsz és a barokk között, mely elsősorban Rómában, Firenzében, Itálián kívül pedig a Habsburgok prágai udvarában és Franciaországban virágzott. Neve a "modorosság" (maniera) szóból származik: elnyújtott , gyakran kanyargó alakjait, élénk, meglepő színárnyalatait mesterkéltségnek, művészi tökéletlenségnek tartották sokáig, holott éppen az ötletességről, a kísérletezésről, útkeresésről van szó az alkotások többségénél. Ez motiválta a manierista portré k alkotóit is.

Kép     PARMIGIANINO (1503-1540) ÖNARCKÉP KONVEX TÜKÖRBEN című alkotása 1524 körül készült, s a bécsi Kunsthistorisches Museum őrzi. Az Önöknél nem sokkal idősebb mester egy körformátumú képet, azaz tondót készített magáról. Ügyesen kihasználta, hogy a portré-és önarcképfestéshez addig is használt tükrök beállításainak módosításával új, ötletes ábrázolás hozható létre. A fényt szabálytalanul visszaverő tükör miatt látjuk a fiatal művész kézfejét óriásinak fejéhez képest, s ferdének a bal szélen a szoba ablakát.

 

GIUSEPPE ARCIMBOLDO (1530 körül - 1593) talán az egész manierizmus legeredetibb, ugyanakkor legbizarrabb festője, akit - nem véletlenül - a 20. századi szürrealisták tartottak példaképüknek. A művész a magyar királyként is uralkodó, de leginkább a prágai Hradzsinban  szenvedélyeinek hódoló Habsburg, a különc II. Rudolf császár udvari festője volt. Egy Kép ókori technikát felevenítve olyan portrékat készített, amelyek a modell arcvonásait a rá jellemző tárgyak, növények, állatok stb. együttes ábrázolásával alakítják ki. A Bécsben őrzött, ismert ÉVSZAKOK-sorozat darabjain (például az e szöveg mellett látható NYÁR) az adott évszak jellegzetes gyümölcseiből, zöldségeiből rajzolódik ki maga a portré.