Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jean-Paul Sartre

2008.04.06

Jean-Paul Sartre (1905-1980):

 Miért írunk?

(részletek)

 

A művészi alkotásnak kétségkívül fontos indítéka az az igény, hogy a világ számára lényegeseknek érezzük magunkat. Megragadom a mezők, a tenger egy bizonyos aspektusát, megragadom egy arc hangulatát: ha mindezt vászonra viszem, írásban rögzítem, sűrítve az összefüggéseket, rendet teremtve ott, ahol rendnek nyoma sem volt, s rákényszerítve a szellem egységét a dolgok sokféleségére - akkor tudatában vagyok általam való teremtésüknek, azaz lényegesnek tartom magamat az alkotásom számára. Am ezúttal a megalkotott tárgy siklik ki a kezemből; nem "tárhatok fel" és teremthetek egyszerre. A teremtmény lényegtelenné válik az alkotó tevékenységhez viszonyítva. A létrehozott tárgy, még ha döntőnek és véglegesnek tűnik is mások számára, számunkra sohasem az: bármikor módosíthatunk rajta egy-egy vonást, árnyalatot vagy szót; vagyis sohasem kényszeríti ránk magát. Egy festőnövendék kérdezte mesterétől: "Mikor mondhatom képemet késznek?" A mester így válaszolt: "Ha meglepődsz a láttán, s így szólsz magadban: Én csináltam ezt?" Vagyis sohasem. Mert ez azt jelentené, hogy képes a mások szemével nézni a saját művét, s "feltárni" azt, amit ő alkotott. (...)

Minthogy az alkotás csak az olvasásban teljesülhet ki, minthogy a művész másokra kénytelen bízni a befejezését mindannak, amit ő elkezdett, s minthogy egyedül az olvasó tudatán keresztül érezheti magát lényegesnek a műve számára - minden irodalmi mű felhívás. Írni annyit tesz, mint felhívni az olvasót, hogy változtassa objektív egzisztenciává azt a "feltárást", amelyet a nyelv révén elkezdtem. S ha megkérdeznék, mire hív fel az író, egyszerű a válaszom. A könyvben sohasem találhatunk elégséges magyarázatot az esztétikai tárgy megjelenésére, csak sürgetést e tárgy létrehozására, továbbá az író szellemében sem bukkanhatunk ilyenre, hiszen énje, amelyből nem léphet ki, nem indokolhatja az objektívlétbe való átmenetet - ezért aztán a művészi alkotás megjelenése olyan új esemény, amely nem magyarázható semmilyen megelőző adattal. És mivel ez az irányított alkotás abszolút kezdet, tehát az olvasó szabadsága viszi végbe, méghozzá azáltal, amiben ez a szabadság a legtisztább. Így hát az író az olvasó szabadságához folyamodik, hogy működjék közre művének megalkotásában. Erre kétségkívül azt mondhatják, hogy minden szerszám a szabadságunkhoz fordul, hiszen egy lehetséges cselekvéshez szolgál eszközül, s ennyiben a műalkotás sem különbözik tőle. S igaz is, hogy a szerszám egy művelet megmerevedett vázlata. Ám a feltételes imperativus szintjén marad: egy kalapáccsal ládát szögelhetek, és agyonverhetem a szomszédomat. Önmagában tekintve nem hívja fel semmire a szabadságomat, nem állít szembe vele, inkább szolgálni akarja azzal, hogy hagyományos műveletek szabályos egymásutánjával helyettesíti az eszközök szabad kitalálását. A könyv nem szolgálja a szabadságomat: igényli. Valójában az egyén szabadsága mint olyan nem környékezhető meg kényszerrel, bűvöléssel vagy könyörgéssel. Egyetlen módszer vezet csak célhoz: ha előbb elismerjük a szabadságot, aztán bízunk benne, végül saját nevében, vagyis az iránta érzett bizalom nevében tettet kívánunk tőle. A könyv tehát, a szerszámtól eltérően, nem valamilyen cél elérésére szolgáló eszköz, hanem ő ajánlja magát az olvasó szabadságának céljául.